Verssoroló versei

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

Építettem egy nagy bárkát,
mert már jön a vízözön.
A jó Isten súgott nékem,
ezt hálásan köszönöm!
Meghívtam hát szeretettel,
minden állatból egy párt,
hogy hajómon vészeljék át
a végzetes szökőárt.
A hajóm is szépen megtelt,
mikor a víz leszakadt.
Biztonságban elhelyeztem
minden emlőst, s madarat.
Túléltük és én megtettem,
mit az ember tehetett.
Tetteimet vezérelte
a jóság, s a szeretet.
Talán eztán szebb világ jön,
újra éled a remény,
Az emberi sötétségben
felgyullad a lámpafény.
Elvonult az özönvíz
és végre partot érhetünk.
Gondolkozzunk, a természet
mit taníthatott nekünk!
Ám ha ebből sem tanulunk,
mivé válik a világ?
Megrázza a Föld majd magát,
s nem lesz több gondja mi ránk!

Eljött lám a tavasz. Kertészkedni kezdek,
életet lehelve kiskertembe én.
Tavaszi bimbókból szép virágok lesznek,
s kibújik a földből a zöld vetemény.
Kis ásó, gereblye, és a metszőolló,
tudja már a dolgát, hát szorgoskodom.
Madárdal is hangzik, a tavaszról szóló,
megújul a kertem, mert gondoskodom.
Így járulok hozzá én a teremtéshez,
megtisztul a világ, takarít a szél.
Egy kis eső kéne a korai vetéshez,
mely életet adva a földhöz beszél.
Egy fekete rigó fütyül fenn az ágon,
szerelemre hívó, kedves szerenád.
– Ettől keletkezik új élet a nyáron,
ha leendő párod felfigyel reád?
Éled a természet millió csodája,
nárcisz és tulipán kidugja fejét.
Apró, kis rügyekkel az orgona ága
ígéri, virága lesz gyönyörű szép.
Ébred a szerelem és a gyümölcsfáink,
virágokat szórnak, méhcsalogatón.
Kezdődik a holnap, s gyönyörűnek látszik,
remény és hit éled, szívünkre hatón.

Tanítsd meg gyermeked igazán szeretni,
szeretetet adva boldogabbá lenni!
Tisztelni a Földet, az állatvilágot,
megbecsülni élőt, árva kis virágot!
Legyen jó gazdája minden földi lénynek,
ne higgye, hogy azok csak miatta élnek!
Hisz minden élőlény isten teremtménye,
legyen az embernek jót-adó erénye!
Legyen hát felelős, gondoskodó gazda!
Sose azt figyelje, mennyi lesz a haszna!
Legyen értük hálás, becsülje meg őket,
óvja a vizeket, földeket, erdőket!
Szeretettel nézzen az egész világra,
úgy, mint éltet-adó, csodás gazdagságra!
Akarjon örülni, emberséges lenni!
Tanítsd meg gyermeked igazán szeretni!

Elérkeztél hát, óh didergő december,
Mert decembert vett rá minden okos ember.
Mormoló szelei a hideg északnak
A ház ereszére jégcsapokat raknak.
A vizekre, ámbár a vízi istenek
Haragusznak, márvány hidat építenek.
A sík mezőségen hóhalmok épülnek,
Bár tavasszal vízzé válnak s öszvedülnek.
Elmegy a víg hajnalt köszöntő pacsirta,
Melynek köszöntőjét a Teremtő írta.
Sötét üregibe a mély barlangoknak
Búvóhelyt keresnek a vadak magoknak.
A farkas, a róka együtt hébe-hóba
Az erdőre mennek együtt prédálóba.
A bagoly a fagyos fa hideg odvában
Keservesen huhog szűntelen búvában.
A varjak, e télnek madari, a tornak
Örűlvén, mihozzánk a városba forrnak.
Az ember a Bakhus innepét szenteli,
Kulacs az oldalán, tokajival teli.
Így, noha truccára a kegyetlen télnek,
Az emberek öröm s nyájasság közt élnek.

Taníts meg engem
a rigók nyelvére!
Megérthessem végre
a természet szavát.
Őszi lombhullásban
hideg szél sírását,
virágzó tavaszban
szellő suttogását.

Megérthessem végre
énekét a földnek,
ha áradón fények
messzi hömpölyögnek.
Megérthessem végre
harmatnak csengését,
alkonyati csendben
tücsök-lant pengését.

Megérthessem végre
zápor csevegését,
derűs, nyári délben
gerlék nevetését.
Megérthessem végre
csillagok beszédét,
mikor a vén Göncöl
felhág majd az égre.

– Taníts meg, taníts meg
a rigók nyelvére!

Fütyörész egy pajkos
szélgyerek,
bolyhos barkaágak
lengenek,
ragadós rügyecskék
bomlanak,
pilleszoknyát szárít
déli nap.
Odafent egy felhő,
csöpp fodor,
égi réten árván
bandukol,
eltévedt a szélben,
pityereg,
könnye futó zápor,
lepereg.
Iszkol a sok hangya,
hazafut,
de mire elérnék
a kaput,
áprilisi zápor
el is áll,
jót nevet a huncut
napsugár!

A kis Kati, Kati bogár,
kinyitotta szárnyát,
reggeli nap csillogtatta
szép piros kabátját.
Illegett a rozmaringnak,
várta a fű bókját,
és amikor elszállt volna…
nem találta foltját.
„Ilyen szégyent! Tegnap mostam!
Lefújta a szellő?
A hetedik kis pettyemet
hol rejti az erdő?”
Szaladt ide, futott oda,
nem lelte a pettyét,
hogyha holnap megtalálod,
vidd el neki hírét!
Megörül majd, s meghív téged
katica vendégnek,
s vigyél neki egy-két pettyet
hátha kell szegénynek!

A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.
Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom,
Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
Ölébe békén árva főmet hajtom.
– Ó Nap, a csókod új életre kelt,
Ha simogat selyem hajad, még élek;
Rossz idegem új ösztönökre lelt.
Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
Az éjnek oly riasztó árnya van
S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

A tegnapot most váltja fel a holnap.
Sötéten silbakolnak még a fák.
Az út köves, házszegte pusztaság.
Utolsó fénye hull csillagoknak.

A karavánja jár e pusztaságnak.
Némán söpörnek. Ködbe vész a por.
Halk hamvazás dereng az ég alól.
A nap, a nap! – súgják a sanda árnyak.

És gyors ütemben ébredez a forma,
A szín, a hang- dóm és gyár büszke orma
Az égbe barnul, és dalolni kezd.

Harang és kürtszó szólal, a siket
Vak éjszakát riasztva hosszú hajjal.
Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!

Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.

Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.

„Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el” –
dongja a dongó.

Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.

Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.

Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.

Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.

Piros, kék
esernyők
mint virágok nyílnak.
Ég zuhanya alatt
vidáman virulnak.

Mindenki menekül
kapuk alá futva.
Egyszerre csend támad,
elnémul az utca.
S a csendben
hirtelen
egy diófa ágán
megszólal
szép hangján
a dalos kis sármány.

Kikandikál a nap,
lenéz a madárra,
felvidul,
felderül
gyönyörű dalára.

Együtt énekel már
párjával
a sármány.
Fölöttük lebeg egy
hétszínű szivárvány.

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára
Friss gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
“Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap múlva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Egyszer egy nagy bagoly
Elkezdett huhogni.
Azt hitte szegény, hogy
Szépen tud dalolni.

– Ide hallgassatok,
Füvek, fák, virágok!
Csöndes, holdas éjjel
Így kiáltott rájok.

– Ugye szebb a nótám,
– Feleljetek rája –
Mint a fülemile
Csattogó nótája?

Rémes huhogását
Széthordja a szellő,
Csöndes holdas éjben
Megborzad az erdő.

Az alvó madár is
Föl-fölriad rája,
Remegve húzódik
A fészek aljára.

Most a fülemile
Csattog a bokorban,
Az erdőnek szíve
Édesen megdobban.

Bűbájos nótáját
Széthordja a szellő,
Nagy gyönyörűségtől
Megreszket az erdő.

Füvek, fák, virágok
Rengve hajladoznak,
Még a csillagok is
Szebben mosolyognak.

Az alvó madár is
Föl-fölébred rája…
S édesen elalszik:
Gyönyörű az álma.

Bércövezte völgy ölén
Fut csörögve a patak,
Véges-végig partjain
Nefelejcsek állanak.
Gyöngypataknak csillogó
Tükrébe néz mindenik…
Kék ruhájok gyönyörű,
Tán az tetszik úgy nekik?
Oh nem, oh nem! Tudom én:
A nefelejcs nem hiú –
Más szegénynek a baja, ,
Nagyon, nagyon szomorú:
„Állj meg, állj meg gyöngypatak!,
Ne fuss olyan sebesen!
Völgyedet, ha elhagyod:
Mikor látlak? Sohasem.
Itt fölötted lebegő
Szitakötők rajzanak,
Lenn az ezüst kavicson
Aranyszínű kis halak.
Fecske suhan rajtad át,
Szárnyaival meglegyint,
Jobbra-balra ékesen
A virágok ezre int.
Jobbra-balra illanó
Tarka lepkék szállanak…
Jobb neked a völgy ölén,
Csak maradj itt, gyöngypatak!
Szent bölcsődet el ne hagyd,
Mert koporsó vár reád.
Ne szomorítsd jó szülőd,
Fölnevelő hű anyád.”
De a patak elsiet,
Tündérálma ragyogó…
Haj, de élte buborék:
Elnyeli a nagy folyó.
Jönne vissza szívesen
Bölcsőjébe játszani…
De ragadják messzire
Hullámoknak árjai:
„Oh, te kedves kis virág,
Értem egy-két könnyet ejts!“
… Visszavágyó patakot
Siratja a nefelejcs.

Ott, ahol a nyüzsgő emberek nem járnak,
Fenn van a tanyája a madárkirálynak.

Minden élőlénytől elhagyott magányban,
Gyönyörködik a nagy, végtelen világban.

Sziklaszirten ülve belenéz a Napba –
S a lenn zúgó vihart komoran hallgatja.

Hadd zúgjon a vihar, villám hadd cikázzon,
Fölfelé száll a sas, elterülő szárnyon.

Szárnya meg se lebben…úszik a kék űrben…
Fölvijjog az égre egy-egy éles füttyben.

Nagy köröket ír le a magasba törve –
Lenn alatta mélyen minden olyan törpe.

Nem féli a rabság suhogó vesszőjét,
Szívja a szabadság áldott levegőjét.

Mennyben lakó én Istenem,
Vedd füledbe dicséretem!
Téged dicsér egész világ,
Neked köszön a kis virág,
Madárka is, mikor dalol:
Magasztal a bokor alól.
Mikor a fa sóhajtozik:
Atyám, hozzád imádkozik.
Erős vihar, kis gyönge szél,
Tenger, patak hozzád beszél.
Az ég, a föld telve veled –
Dicsértessék a te neved!
Mennyben lakó én Istenem,
Könyörgök, légy mindig velem!
A te neved kiáltozom:
Légy jó atyám, hű pásztorom!
Zárd be szívem a rossz előtt,
A jóra adj elég erőt!
Ha kél a fény napkeleten:
A Te szemed rajtam legyen.
És ha leszáll napnyugaton:
Te légy, Atyám, az oltalom!
Terjeszd ki rám védő kezed –
Dicsértessék a Te neved!

Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.

A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.

Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.

Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.

Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.

Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.

Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.

Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.

Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül

és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.

A tudós bagolyné tojt egy kis utódot,
de az nem lett okos, sőt inkább ütődött.
Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán
sokat bosszankodott lüke ivadékán.
Hasztalan unszolta:
– Magolj,
fiam, bagoly!
Hiába korholta, intette,
kölkét ez csak untatta.
Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett.
Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán
csak ücsörgött és pislogott pislán.
– Huss!
Rivallt rá az elnök-akadémikus.
– Szálljon egy házra,
és borítsa gyászba!
– Jó! – mondta a buta bagoly, holott
azt sem tudta, miből lesz a halott.
Rászállott a legelső viskóra,
és ott csücsült bóbiskolva.
Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz,
mert ez volt a temetői gyászház.
Így lett a nagyerdő legostobább baglya,
a Huhugányos Akadémia tagja.

Licskes-lucskos öreg bácsi,
Hujj, hujj, én a szél vagyok!
Kék udvarban seprűjével
Megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta: bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utolérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utolérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hová tette?
Zsebre tette a napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabort, kölest és tökmagot,
ami akad… Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!

Könnyű bizony… És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget… És hogy… Összeadok
sok kis emléket… és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak… No még egy marék magot!
…És elfüggönyözöm az ablakot.

Mikor a hold
sötét tányér:
fekete,
akkor – Újhold
a neve.

Mikor a hold
Dé betű,
akkor – dúsan
domborodik,
egyre nő.

Ha a hold
fehér tál
– Telihold
a
neve már.

Mikor a hold
Cé betű,
akkor szegény
– cingárkodik,
csökkenő.

És ha újra
fekete,
újra
– Újhold
a neve.

Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!

S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,

S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek…
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan…
Múlt, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik… és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…